GrafO.: Ökölbe szorulva

Külön bejáratú kis mennyországaik
halványkékre mázolt kabinajtók voltak
a balatoni strandon.
Az eső kopogott, a társalgóban
a szekrény tetején lévő tévé
hol működött, hol nem.
A konyhások zörögtek, a töltött paprika
paradicsom illata a levegőben
összekeveredett a balatoni rossz idő
mindent átható cefre szagával.

Hátul álltam a nyitott ajtóban.
Az ázott nyárfaillat akkor éghetett az orrom
minden szegletébe, magával hozva ma is
a gyermekkor igézetét.
Nem emlékszem másra, csak a szemére,
a hosszú hajára és a zenére, ahogy
egyként üvöltöttük: SANDOKAN, SANDOKAN
tenger tigrise, támad a banda!
A műbőr székek fém lába megcsikordult
a cementlapon, a sörösüvegeket
ritmusra lendítették a magasba.
A Balaton tigrisei megszelídült
Maugliként tértek vissza a városba.

Csengethetett volna, mert volt csengő.
De ő Baluként dörömbölt az ajtón,
aki megpofozza és megneveli azt, akit kell.
Ott állt a balatoni Bokszoló az ajtóban a fiával.
Köszönés helyett üvöltött.
A kilincsbe kapaszkodtam.
Csak a lapos orrát és gyűrött fülét láttam, 
az orrcimpája önálló életet élt,
hol nekifeszülve a felső ajkának, majd el, ismét neki.
Erővel szívta-fújta a levegőt, mintha
az valami sűrű massza lenne.
Hallgattam, ahogy kipréseli a szavakat a száján,
az összes izma ellenem feszült.
Markolta a fia kezét, a másikkal hadonászott,
a ringben szétterpesztett lába nem mozdult felém.
Ők kint álltak, én bent, a küszöb vonala térfelet jelölt közénk.
Apám lépett közbe.

A két láthatatlan szarvasagancs egymásnak feszült.
A lányod hazugságokkal tömte a lányom fejét,
ordított a Bokszoló, ujjával rám mutogatva,
vérben úszó szemeit apámra szegezve.

Vonja vissza, hogy látott a szeretőmmel!

Elhagyott a feleségem. Miatta!
A fiam a tanú rá, hogy nincs szeretőm!
Vajon a nő, akivel kéz a kézben, csicseregve sétált
a múltkor a jótékony sötétben, ki lehet?
Ezen méláztam tűnődve.
Fia a cipője hegyével a küszöb szélét
kaparászta, tanúsítva a közönyt.
Együtt tollasoztunk nyáron a balatoni
nyárfák alatt a tábortűz utáni reggelen.

Május elsején is együtt vonultunk.
Tizenegy vagyok, szeretek mellette menni,
néha hozzám ér a keze, ahogy fogjuk a lufinkat.
Nem szólunk, a hátak közepét nézzük,
és a cipőket, ahogy csoszognak az aszfalton,
a mai hatos úton, ahol minden nap elhajtok,
amikor a kisfiamat viszem suliba.
Ott a lábunk nyoma a kocsikereket alatt.
A csigalassú vonulás után a Rózsakertben együtt rohangásztunk,
a Szabóék, az Antalék, meg a Rózsika néni gyerekei,
amíg elfogyott az összes virsli, meg a sör,
mindenki józansága és szótlan türelme.
Aztán hazamentünk,
ki-ki a maga magányába.

Anyám a nappaliból figyelt bennünket,
mint az exbokszoló felesége a férjét
a tábori búcsúesten a táncolók takarásából.
Senki nem látta a lila monoklit a szeme alatt, csak én.
Lopva néztem az ajtóból, ahol álltam,
mert nem szerettem a rokit táncolók
izzadság és pézsma szagát,
és utáltam, hogy a Bokszoló felkért lassúzni,
és megmarkolta a fenekem, ami
elfért a lapát tenyerében.

Apám nézte a habzó szájat.
Láttam, hogy arra gondol, hogy épp itt az ideje,
hogy elhagyjon az asszony, és te pedig dögölj meg
ott, ahol vagy! Az ajtóban.
Láttam, hogy szeretne Sandokan lenni,
de legalábbis Sír Kan, és nekimenni ennek a férfinek.
Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai.

Anyám ebben a pillanatban halkan a nevén szólította.
Ő lassan magához tért a szabadság elképzelt delíriumából,
felém fordította a fejét, és azt mondta:
Kérj bocsánatot!
Révetegen nyújtottam át a kezemet
a láthatatlan határ felett, és
szólásra nyitottam a számat,
de amikor belenéztem a szuvas fogaival vigyorgó Bokszoló szemébe,
ökölbe szorult a gyomrom,
és elájultam a küszöbön.

GrafO.: Anya

Résnyire nyitva maradt a szobád ajtaja,

meghallanád, amikor zörgök a zárban a kulccsal,

de nincs füle a levegőnek, így

amikor hazaérek már csak magam elé motyogom,

hogy: Megjöttem!

Markomba gyűjtöm a szavakat, és zsebre teszem.

Nem kérdezi senki tőlem, milyen napom volt,

és nem veszi ki a szatyrokat a kezemből.

Csak a kutya örül nekem lelkendezve,

nem rágta szét a negyvennégyest,

mert már nincs ott hanyagul a fogas alatt.

Résnyire nyitva maradt a szobád ajtaja,

a bentről kiáramló hűvös levegőhideg bundaként örvényli körbe

a folyosón elhaladó testemet.

Csak a fűtés elől odamenekített

szobanövényt megyek be meglocsolni néha,

hogy ne hervadjon el.

Az ajtód sírva nyikordul, hiányolja

a rendszeres mozgatást a zsanér.

A szennyes edény nem

gyűlik az asztalod körül, és

a ruháidat is összehajtogattam régen.

Résnyire van csak nyitva a szobád ajtaja,

de érzem, ahogy az ajtóval szemben az ágyadon

ott ül a maroknyira gyúrt, régi alvós,

és vár téged, mert szereti,

ha ott vagy a közelében.

Rég kinőtted már, hogy magadhoz öleld,

mégis ott maradt, nem tágít,

nem esik le az ágy alá,

nem porosodik egy eldugott zugban,

és eddig megúszott minden lomtalanítást.

Néha kimosom, már alig felismerhető.

Talán jó lesz még valamikor.

Bár résnyire nyitva a szobád ajtaja,

nem hallatszik ki a gitárhúr pengetése.

Sem a nevetésed. Pedig ijesztő volt,

mikor éjszaka, álmodban beszéltél, és

holdkórosként jelentél meg a nappaliban,

a haverjaiddal hangos nyerítésed pedig

megzavarta az esti csendet.

A könyveid akár egy elhagyott könyvtárban

pihennek a polcokon, és várják

a kezed melegét, az izgalmat, ami belőled áradt

és azt a sóhajt, amit az utolsó mondatnak tartogattál.

Ha csak résnyire is van nyitva a szobád ajtaja,

akkor is tárva van előtted a lehetőség,

hogy bármikor hazagyere.

Néha kiszellőztetem a levegőt

és az elvesztegetett pillanatokat,

amikor nem voltam ott és nem úgy,

ahogy te vártad és szeretted volna.

A szobád egy bagolymenedéke, aki kinéz a városban

fontoskodva szaladgáló emberekre,

és csak akkor jön elő, amikor mindenki alszik.

Nehéz élni annak nappal,

akit a világosság belülről éget.

Reggel, mikor látom, hogy eltűnt a rés,

nem arra gondolok, hogy az ajtót becsapta a huzat,

hanem leszaladok a lépcsőn,

keresem a jelet, a hosszú nyakpántot,

amit még évekkel ezelőtt vettem neked,

mert menő volt, ahogy kilóg a farzsebedből, és

te azóta sem vetted le a kulcscsomódról.

Megnyugodva látom a negyvennégyest is

az alvó kutya feje alatt,

és arra gondolok, hogy legközelebb

friss ágyneműt kell húznom neked.

Photo by Dima Pechurin. 

GrafO.: Vízköpős

Pedig szerettem a húgomat.

Legalábbis a popsikenőcs illata jó volt,

meg az is, amikor anyu ringatta,

és olyan szépen nézett rá.

Kérte, hogy menjek be a kicsihez a szobába,

hogy ne sírjon, amíg ő kitereget.

Szerettem volna még a kertben játszani,

a susogva száradó ruhák és a dudorászó anyám szoknyája alatt.

De szót fogadtam.

A szájába dugtam ujjamat, azt szopogatva aludt el a drága,

míg én a másik kezemben csiklandozó férgeket szorítottam,

nemrég gyűjtöttem a fa alatti vakondtúrásból.

Anyám elmosolyodott, nem vette észre, 

hogy az ujjaim között kifolyik a kipurcanó gilisztalé.

A szomszédfiú azt mondta, ne a húgommal játszunk, 

az olyan uncsi, de én tudtam, hogy ez nem igaz.

Vele kell játszani és nem vele.

Értetlenül nézett rám, hogy mi a különbség, 

de akkor jelentőségteljesen a kezébe nyomtam a slagot,

és kihívtam a már botladozva járó kistesót a kertbe.

Gyere, játszunk vízköpőset, dugtam szájába a locsolócsövet,

és amikor kiálltok végy egy nagy levegőt!

A víz a slagot duzzasztva rohant az ártatlan felé.

Most! - kiáltottam torkom szakadtából.

Anyám kezében az elmaradhatatlan ruháskosár.

A húgom kigúvadt szemekkel hanyatt esett.

A slag elszabadulva fröcskölt szanaszét.

Anyám felkapta a lábánál fogva és ordítva ütötte a hátát,

a kistesó hörgött, prüszkölt és végül sírva fakadt.

A marék homokot, amit az arcába vágtam,

mert anyám megszidott,

később megbántam.

De a játék jó volt.

Vele.

Photo by Elena Rabkina on Unsplash

GrafO.: Gyászom

a gyászom halnak képzeli magát, legszívesebben bebújna a meleg iszapba és ott maradna, míg a felette lévő jég megolvad

a gyászom nem hal, kénytelen járni-kelni az emberek között, köszönni jobbra-balra és elviselni, hogy nem köszönnek vissza

a gyászom legszívesebben aranyhal lenne, ami másnap reggel nem emlékszik arra, hogy miért nem akart felébredni

a gyászom várja a tavaszt, mert úgy hallotta, hogy a tavaszi szél vizet áraszt, és az hátha elmossa őt is

a gyászom szeretne húsvéti tojást festeni, de nincs a szürkének ötven árnyalata és a gyerekek sem kővé dermedt tojásokat keresnek a fészekben

a gyászom képzeletben színesre festett nyers tojásokat dobál a falnak, élvezi, ahogy a sárgás takonyhoz hasonló lé lefolyik, és összepiszkol mindent, ami az útjába kerül

a gyászom megijed a saját gondolataitól, megpróbál elfutni maga elől, letakarja a tükröket, és bámulja a monitort, mert rosszarcúnak látja magát, akit jobb elkerülni

a gyászom nem bírja ki, hogy ne vegyen részt a közösségi médiában, amikor mindenki mondja neki, hogy részvétem, de mégsem érzi jobban magát a virtuális ölelésektől

a gyászom megérti az embereket, akik a való világban nem köszönnek vissza neki, ő sem köszönne magának, ha tehetné, hogy nincs

a gyászom fáradtan unatkozik, és elolvas mindent, amitől megszűnhetne, de ettől csak még valóságosabban érzékeli a létezéséta gyászom újra és újra bekopog egy szobaajtón, amit résnyire kinyitnak, de nem akarják beengedni

a gyászom reggel felébredve másnaposan találja magát

a gyászom rohangál körbe-körbe, és ordítva követeli a maga igazát, be akar jutni abba a szobába, de hiába

a gyászom az évfordulón a pincéből a padlásra költözve izgatottan keresi a helyéta gyászom bebújik a leghátsó, legsötétebb sarokba, majd gondol egyet, lecövekel a padlásfeljáró tetején, és kitátja a száját

a gyászom olvasta a kisgömböcöt is, várja hát a falatokat, egyre hízik az emlékektől, megeszi a menetközben végelgyengült nagyit és az elvetélt magzatot, hangosakat és büdöseket szellent, mert nehezen emészt

a gyászom rendre sírva fakad, de öklével jól betömi a száját, hogy ne hallják a szomszédok, még azt hinnék, valami baj van

a gyászom házát így is messze elkerülik, ezért harsányan kisminkeli, és kelleti magát a padlásablakon át

a gyászom messziről nézi a gyerekeket, ahogy tavasszal keresik a húsvéti fészkeket az udvaron

a gyászom arra gondol, de jó lenne friss, foszlós kalácsot enni

a gyászom felett a tavaszi szélvihar megbontja a tetőt, így a fejére tojnak a galamboka gyászom létrára kapaszkodik, megpróbálja befoltozni a repedéseket

a gyászom a lyukon át felnéz az égre, és egy végzetesen nagyot sóhajt

a gyászom alatt beszakad a padló, hanyatt fekve leesik a földre, szétdurranó testéből folyó hömpölyög le a lépcsőn

a gyászom önmagában fickándozó halként úszik be az ajtó alatti résen át abba a szobába

a gyászom elbújik a szőnyeg alá

a gyászom vára gyászom kidugja az orrát, és beugrik a felmosóvödörbe

a gyászom a csatorna záptojásszagú iszapjában ülepedik

a gyászom elúszik a friss szennyáradattal

a gyászom sikeresen keresztülpréseli magát a víztisztító résnyi szűrőjén

és nem jut tovább

Photo by David Clode

GrafO.:

Már megint egy szivecskés matricát küldtél.
Rózsaszínt. Mintha kislány lennék
és te gügyögnél hozzám.
Próbáltam felidézni a rózsaszín gügyögésedet,
de nem sikerült.
A matrica után jön a bevásárlólista.
Aztán egy ölelgető macis gif.
Jó lett volna, ha megölelsz akkor.
De te csak ültél, és riadtan nézted szenvedő testemet.
Néha elképzeltem, ahogy megölelsz, erőt adsz,
és összeérünk a ruhán keresztül.
Neked való a messenger.

Felhívlak, hogy olcsó legyen-e a parízer vagy finom,

de bánom már. Mézgás a hangod.
Délelőtt tizenegykor.
Hallom a madárcsiripelést a kertben,
érzem a rózsák illatát, amiket együtt ültettünk.
Most felveti a gaz.
Tudom, hogy szeretsz.
Mondanád, de nem jön ki a szádon,
a szülinapomon fánkot sütni pedig már nincs erőd. 

Már csak írsz a születésnapomra. Másnap.  

Sípol a tüdőd. Hallom a sercegő gyufa hangját.
Kint ülsz a ház előtt, a cigi hamuja az öledbe hull.
Nyikordul a kapu, beköszön a szomszéd.
Mézédes hangodban a szégyen és büszkeség
köszöni meg a postát.
Beindul egy fűnyíró valahol a hegyen, tudom, hogy utálod.
Szuszogva felállsz, a kutyát a botoddal taszítod el az útból.
Nyüszít.
Azt hiszed már nem hallak.
De a telefon közvetíti a halk káromkodást,
amikor megbotlasz a küszöbben.
Megrémülök, hogy eleshetsz, de
megkapaszkodsz az ajtófélfában.
Nekidőlsz, és erőt merítesz.
Már nem te szaladsz be a házba a szatyrokkal,
hanem a kiszállítófiú, aki épp akkor csenget be a kapun,
amikor végre kinyomom a telefont.
Csippan a messenger.
Hálálkodó kutyás matricát küldesz.
Egy dobogó szivecskét tart a mancsában.

GrafO.: Barackíz a számban

én nem tudom ki az Isten
de hallottam róla sokat. néha vágytam is,
mert nem hittem el a szüleimnek,
hogy nincs.
hogy egyedül mi magunk vagyunk,
az Isten csupán ürügy,
a gyengék mentsége,
kibúvó a felelősség alól.
azt hittem a templomban kell keresnem,
de a papok szavai idegenek voltak,
a gyóntatószékben nem foglalt helyet.
én nem tudom ki az Isten
először azt hittem elég, ha imádkozom
és meggyógyít, ahogy a történetekben írták.
de hiába imádkoztam.
közönnyel büntetett.
ha pokoli fájdalom tarolt le, vele üvöltöttem
kértem számon a szót,
de nem ígért se jót, se rosszat.
hallgatott.
én nem tudom ki az Isten
gyerekként azt hittem az angyalok ura,
ki vizet áraszt, vihart kavar, földet renget,
haragja tombol és ha kell, megöl.
azt hittem az Isten
elbánik a rosszakkal
és csak az kell, hogy jó legyek,
betartsam a parancsait.
üzletet akartam kötni,
megvásárolni a kegyét,
földi békességet venni jóság pénzen.
a túlvilág nem érdekelt.
én nem tudom ki az Isten
kerestem kereszten
nyakamban lógatva
de, hogy ki Jézus, végképp nem tudom.
feltámadt, kiválasztott, próféta,
vagy csupán történelmi személy.
Isten fia.
félelmetes hús-vér talány.
kerestem Istent könyvekben megbújva,
zenében és verssorok között.
fűhöz, fához szaladtam,
de csak magamat láttam
visszatükröződni a tó vizén.
én nem tudom ki az Isten
végül nem is gondoltam, hogy dolgom van vele.
ha ő nem törődik velem, mit törődöm én.
nem találtam a döntéseimben,
jógamatracon és krisnavölgyben,
plázákban, ágyakban, autó roncsai
és kemoban kihullott hajszálak között.
az oltár és a sír előtt állva sem.
én nem tudom ki az Isten
de reméltem, hogy ha böjtét
olvasok, és böjtölök, rájövök magam.
ha keresztény iskolába iratom a gyerekemet
hittanra járatom erkölcstan helyett,
és visszamerészkedem
a rég elhagyott gyóntatófülkébe,
megtalálom.
hittel kerestem a hitet,
együtt énekeltem, térdeltem
és tátottam a számat
egy falat bizonyságért.
Isten oltókése
szunnyadva várt
a szívembe marva.
végül Ő talált rám,
amikor én már nem kerestem,
mert erőm elhagyott.
én azóta sem tudom ki az Isten
Ő tudja ki vagyok.
az is lehet, hogy megtaláltam
azelőtt is. de hiába.
közénk tornyosult a vámszedő:
szenvedésemet be akartam váltani.
örömre, békességre. az ígéretre,
hogy van élet a halál után.
aztán már nem akartam semmit.
megkopogtatta a vállam,
halkan sugdosott,
csak annyit kért, ne keressek,
szeressek.
a világ nem változott,
mégis teljesen más.
én nem tudom ki lehet Isten
de a természet díszletből otthonná
lett. Az állatok barátok,
az emberek
szeretetre váró teremtmények.
az étel adománnyá,
a gyerek áldássá,
a segítés kereszté,
a kereszt segítséggé változott.
megtalálom szavakban, tettekben,
jó és rossz döntésben idő előtt.
ott van a kísértés és a félelem
szakadékának túloldalán.
a templom az Isten
emberi áldozatát
kezembe nyújtó forrása ma már.
én nem fogom megtudni ki az Isten.
a mindent és bármit
nem tudhatom.
a ma bölcsessége a holnap szamársága.
egyszer régen várt születés,
másszor megváltó halál.
ki mondja meg mikor ki Isten,
amikor kinek mikor ki.
tegnap császármorzsa
forró barackízzel a számban,
ma áprilisi hóesésben írt szabad verssorok.
szenvedésem beváltottam.
ha nem keresem,
nem talál meg. ha nem talál meg,
kereshetem.
húsvét felé közeledvén
lassan érteni vélem a test, a lélek és
a Mindenség
szentháromságát.
de fel nem foghatom.

GrafO.: Majdnem túlélem, aztán mégsem, aztán mégis

Fáradt vagyok.

A szempillaspirál összekente a szemem alját, és odaragadt.

A bugyim bevág a fenekembe.

Hiába hívom, kicseng.

Azt mondják, próbálták újraéleszteni.

Utánam fütyülnek az építkezés mellett.

Elfogy a kávé. Kifogy a benzin. Elhagy az erőm.

Összemosom a pirosat a fehérrel.

Beleragad a fésű a hajamba.

Nem ébreszt az ébresztő.

Viszket a hátam.

Motivációs levelet akarnak tőlem.

Nem viszik le a kukát, belerohad a szemét.

Csorog az izzadság a mellem alól.

Hiába imádkozom.

Meglepetés születésnapot szerveznek nekem. Vidámat.

Édeskés a rizling.

Isten éltessen, húzzák a fülcimpámat, pittyeg a telefonom.

Hánynom kell.

Elfogyott a wc papír.

Túl nagy a rendetlenség.

Menzaszag van a lépcsőházban. Talán kelkáposztafőzelék.

Megbotlok a magassarkúmban.

Nehéz lehúzni a gyűrűt az ujjamról. Benyálazom.

Teszem a dolgom.

Nem mentettem el az excelt, amin dolgoztam.

Teszem a dolgom.

Felszalad a harisnyám.

Teszem a dolgom.

Hiába imádkozom.

Egészségedre! - mondja, mikor még csak csavarja az orrom.

Csípi a hagyma a szememet, elvágom az ujjam.

Összekenem a piros lakkal a körömágyamat.

Penészes a joghurt teteje.

Mennyből jön az angyal, békét szeretne.

Petárdáznak az ablak alatt.

Lejár a kocsi műszakija.

Nem találom a telefonom.

Meghúzom a kocsit parkoláskor.

Szőrös a lábam.

Puha és izzad a tenyere.

A vízforraló nem melegít.

A banán barna.

Neked jó volt? 

Visszautasítja a fizetést a bankkártyám.

Szúr a pisilés.

Nem érem el a felső polcot.

Még mindig posta jön a nevére.

Eldugult a lefolyó.

Éjjel kettőtől ébren vagyok.

A befőttesüveg kicsúszik a kezemből.

Hiába imádkozom.

A sziréna hasogatja a dobhártyámat.

A fertőtlenítő szag émelyít.

A szobatársam beszélgetni akar.

Büdös a hónaljam. Meg a szám is.

Átvérzik a kötés.

Szánakozva néznek rám.

Összeomlok idegenek előtt.

Taknyom-nyálam egybe folyik.

Másoknak kell segíteni rajtam.

Nem hiába imádkoztam.

GrafO.: Indulat

Valami megindult bennem ott és akkor,

mikor azt írtad, hogy azt írták,

talán a gyomorsav indult meg felfelé

a nyelőcsövemen, szembe a nyálammal

útközben találkoztak, az egyik próbált feljönni

a másik lemenni, ahogy olvastam a betűket,

amiket írtál és próbáltak behatolni a retinámon

a szavak az agyamig, de hirtelen

az agyam sejtjei elkezdtek könnyeket tolni

kifelé a szememen, és elhomályosították

a látásomat, ezért felhívtalak, hogy halljam,

de a fülem bedugult, hiába próbáltam befogni az orrom,

és kifújni a levegőt, hogy kipattanjon a fülem, és

halljam a hangodat, ami befelé akart áramolni a fülembe,

de a nyálkahártyám nem engedte, hogy eljusson a

hallóidegeikig, végül odamentem hozzád,

hogy kiszagoljam a megadást vagy a harcot, 

akár egy kutya, amelyik messziről megérzi

ki lesz a győztes és ki a vesztes, de

ahogy megláttalak, és közel mentem hozzád,

elkezdtem a savat kihányni, a nyálat lenyelni,

a szemedbe néztem és taknyom-nyálam

összeszakadva megöleltelek, és már

tudtam, hogy az indulat benned

jó, és le fogja győzni a rosszat, és ma,

mikor az utolsó kemót kaptad, arra

gondoltam, hogy kiengedem a levegőt,

ami aznap szorult belém, mikor azt írtad, hogy azt írták,

talán csak az imák során jött ki egy kevés,

de mindig visszatartottam a régit,

és rászívtam egy újabb adagot, őriztem azt, 

amikor még nem bélyegezték meg

és nem ruházták fel indulattal egy sejtedet

sem, és én félelem nélkül nyeltem, lélegeztem, 

láttam, hallottam és szagoltam,

de úgy is mondhatjuk, hogy éltem.

Fotó: Daniele Levis Pelusi (Unsplash)

GrafO.: Rabok

ott állok az asztal mellett,

kíváncsian hallgatom nagyanyámat és dédanyámat,

ahogy a horgolótű édes-forró pletykahabot ver

a kezükben, de hirtelen átváltanak németre,

és elvágják előttem a bennfentes csitrik éles nyelvét

olajozó tudást; nem értek egy szót sem.

szemben ül velem nagyapám, elkapom tekintetét,

gyerekek vagyunk hát mindketten, 

a felnőttek mókájából kirekesztettek minket azok,

akik azt remélik, hogy nem értjük a nagyok játékát.

de én már tíz évesen tudom, hogy nagyapám, ha

németül nem is beszél, olvassa a gúny, a harag,

a dölyf és a hiúság jelét az arcokon.

illendően megköszöni az ételt, és nem mondja soha,

hogy jól lakott, mert három év gulág után

csak annyit lehet mondani: ettem.

nem tölti senki utána a poharát,

csendben áll a pultnál, és nézi a családot, melyet nem ő nemzett,

de egymáshoz illesztett darabkáit úgy fogadta el,

akár a vadszőlő az oltást, hogy hasznos legyen.

benne látom meg kamaszként anyámat. magamat.

a gulágon meghajtott feje visszatükrözte

az uradalmi cseléd sarjának semmit nem váró, odaadó alázatát.

sokáig erős. Popejként feszíti muszkliját,

kétlábú létrán állva pemzlivel falat meszel,

esténként fagotton játssza nekünk a tévé macit,

és éjszakába nyúlóan aranyporral fest betűket.

az ujjbegyei mindig varázslatosan aranyszínűek.

kérdezem a táborról, de mindig azt feleli, az élet itt van, és nem ott.

de én látom, hogy ez az élet a torz tükörtől válik széppé,

és mikor birtokvágyó nagyanyám eladatja vele a hangszert,

a végleg elnémítottak seregét bővíti.

akár egy méh döngicsél a kertben,

a szőlőfürtök, barackok és a fügék hallják csak duruzsolását.

segít a kacsnak tartani a súlyt, a cseresznyének elriasztania

rigókat, a rigónak elcsípni az almán araszoló kukacot.

szeretem, ahogy létezése feleslegesnek tűnő,

mégis enyhülést hozó ragtapasz a horzsolásra;

a lépéseim a lábnyomában járnak,

a járda megtisztul előttem a lehullott falevéltől és a hótól.

dédunokát szülök neki, Pajtit, ahogy ő hívja,

mindenkinél tisztább szeretettel a hangjában.

amikor felmászik annak a magas létrának a tetejére,

közel kerül az éghez. vajon mire gondol, miközben zuhan?

a föld nem trambulin a koponyának.

átmeneti személyiségzavar, mondják

a műtét után hetekkel az orvosok,

de én tudom, hogy ott van újra a gulagon,

és most mindent elmond, amit gondol és érez,

mert innen már csak a létra teteje felé van visszaút.

az elnémítottak megszólalnak, ha nincs vesztenivalójuk.

azt remélem, hogy lehet élni úgy is, ha a rab beszél,

káromkodik, csipkedi a nővérkék fenekét

és vicceket mesél, de az orvosok győznek, elnémul újra.

a méheknél a királynő az úr.

porozza a kertet, hordja be a termést.

a napmeleg málnát, ribizlit és epret kis tálkákban

teszi az ablakpárkányomra,

a lepucolt sárcipőm a küszöbön vár.

apámat nem tanította meg férfinak lenni,

hallom a vádat ellene. de hogy is tudta volna.

a gulagon elvették a döntés jogát.

ha nincs döntés, minden mindegy.

minden úgy jó, ahogy van.

méhkirálynő nagyanyám begyűjtő és újra elosztó

rendjében nem életet adó here, csak dolgos szolga hát.

amikor engem a legnagyobb bánat ér,

könnyei elől egy tulipán szirmai között keres menedéket;

mire a második fiam megszületik,

a virágszirmok szemfedőt nyújtanak neki.

a méhcsalád dong, néha elszabadul, majd visszatér.

a fenyő és barackfák kiszáradnak,

a diót kivágják, a meggy elkorhad, majd újra hajt.

a kert várja, hogy a kényszertábor, uradalom és birtok után

csak az legyen, ami: a természet egy szelete,

méltósággal.

Fotó: Boris Smokrovic (Usplash) 

GrafO.: Érted

Tudom, hogy május utolsó vasárnapján boldognak kell lenni.

Vattacukrot enni, lufit venni, és örülni,

lankadatlan.

De én azokat a hús-vér anyákat látom,

akik a statisztikák labirintusában egy excel

cellába zárva pár százalékot tesznek ki csupán.

Érted imádkozom, a valószínűtlen valószínűségvalójáért, akit életembe

sodort az élet, és ott vagy száz százalékosan.

Érted, aki szülés közben veszítetted el,

érted, aki tudtad, hogy a születése után meg fog halni,

mégsem teherként, hanem áldásként hordtad őt a sírig.

Érted, akiében egy kromoszómával több van,

érted, aki gyermekének testében oda nem illő sejtek nőnek,

érted, aki ápoltad, szeretted, hullámsírba temetted,

érted, aki a kamaszt veszítetted el,

érted, akié félúton visszafordult,

érted, akié újra és újra lebénul, aztán újra lép,

érted, aki a szívét adná, ha lehetne szívet cserélni,

érted, akinek ADHD-s,

érted, akié autista,

érted, aki örökbe fogadtad,

érted, akinek méhében nem fogantak.

Tudom, hogy ma minden anyának felhőtlenül

boldognak kellene lennie.

De azt is tudom, hogy ez nem így van.

Érted imádkozom, apa,

aki ott voltál, vagy és leszel,

mellette támasz, váll és itatós,

ki a könnyeit, emlékeit és nem szűnő fájdalmát

elfogadva együtt jársz vele

az úton, amit nem te választottál, tudom.

De a tiéd is ez a nap, 

a meg született és meghalt gyermeké.

A tiétek is, akik odaföntről vigyázzátok szüleitek

lépteit az úton,

akiknek a felhő a vattacukor 

és az égbe szálló lufi az ajándék.

Értetek imádkozom.

Fotó: Al Soot (Unsplash).

GrafO.: Felnőttmese egy szeretőről

Mesélhetnék a szeretőmről, akinek teste

a lábam előtt hever, mégsem nyög fel alattam.

Piszkát rám ragasztja, szemem az égre tapasztja,

térdre borulok előtte, de hajdan

hasra is borultak elé.

Mert közös a szeretőnk.

A tiéd is kicsit, ha csak illanásnyit is,

míg beszívtad szellőhajának illatát.

Sokan mentek végig rajta már.

Fényei lágy dombjaira felfutó

néma szirének gyöngysora.

Tudsz-e ellenállni az elhagyott hÍvásának,

ki utánad nyúl, és vasreszeléket szór a bőröd alá?

Mágneslakat őrzi a napot, amikor először

a szemébe néztél.

Nem szabadulhatsz meg soha.

A repesz emlékdrogot fecskendez beléd,

anonim függőként járkálsz a világban.

Rézzöld szemei féltékenyen őrzik minden

titkodat és az álmot, ami az ölében született.

Óh, azok a bársonyos ölben töltött nyári éjszakák!

Matuzsálemek álltak őrt, és figyelték minden mozdulatodat,

ahogy az enyémet is tették annakidején.

Talán jót is nevettek rajtunk. Tudták, hogy

mi menni fogunk, és az öl marad.

Akár egy tisztás, ahova félénk őzek járnak frissülni,

majd elfutnak jobb és kevésbé veszélyes helyet keresve.

Riadt őzek vagyunk az erdőben mi,

a közös szeretők.

A megjelöltek.

Akik megörülnek,

ha egymásra találnak.

Hát te is? kérdezik,

és lázasan fedik fel titkukat:

hogy oda jártak hozzá egyetemre,

vagy a suliba, de az is lehet, hogy csak buliba.

És mi bekapcsolódunk,

hogy vele nőttünk fel, és a Tettyén sétáltunk

a Havihegyre, ahol belefaragtuk a nevünket.

De már kicserélték a padot,

lebontották a Gyárat és a Rákot, a Bocaccio leégett,

a B52 bezárt, a 25 emeletes helyén játszótér van, mintha

ott sem lett volna soha.

Avarként hullnak le a téglák,

betemetve meztelen testét,

de újraírja magát a táj,

melynek keblén kétezer éve élet fakad.

Nincs már retro vidámpark,

de hallottad, hogy van új bobpálya?

A téren a lófarkánál találkoztunk,

vagy máshol, mindegy is, hogy hol.

Emlékszel?

Fent hintáztunk a szakadék felett,

sorban álltunk a Poszt jegyekért,

és a harmadikban láttuk azt a csirkefejes előadást.

De olyan jót, mint az Elefántosban, soha nem ettünk azóta sem.

A hópaplan alatti csendben várakozó

hátát szánkókkal simogattuk.

Tettél lakatot?

Azt nem, mindig elmaradt.

Én tettem. De már rég el is felejtettem, hogy kivel.

Ábrándozunk régi szeretőnkön,

a hajnali hurka és lángos evésen a piacon,

amikor a harmat és a reggeli napfény

megcsillan a fehér márványbőrén.

Hallgatjuk zenéit,

könnyűt és klasszikust,

olvassuk könyveit,

nézzük képeit.

A belénk ültetett vasforgács néha szúr,

fájón vonz az öl.

Kifeküdni a napra, a langyos tavaszba,

az álmok és remények közé,

hogy újra ránk figyel,

szabadok leszünk,

tettre készek,

és talpaink alatt százszorszépek

bújnak elő

a macskakövek közül.

#pecs

GrafO.: Elképzelhetetlen

Az égben? Igen, a csillagokban. Látod? Megvonta a vállát. A csillag egy fényes pont. Hogyan van ott egy egész ember? Csak a lelke van ott. Milyen a lelke? Mint a lélegzet. De levegő elfújja a gyertya lángját. Nem fújja el a csillagot? Nem. Nem túl forró neki a csillag? A lámpám forró, amikor hozzáérek. Nem ég meg a lelke? A szomszéd néni is letakarta a lámpát egy kendővel, és fekete lyuk égett rajta. Nem, nem ég meg a lelke. Körbelengi a csillagot, azért látod, hogy úgy vibrál a csillag széle. Látod, ahogy remeg? Azért remeg, mert fél, hogy visszaesik? Nem, csak úgy látjuk, mintha remegne. Nem fog visszaesni? Sajnos nem. Pedig el tudnám kapni. Anya nagyon büszke volt rám, hogy a labdát is milyen ügyesen elkapom már. Tényleg ügyes vagy! Igen, már nagyobb a kezem. Őt is elkapnám. Bárcsak visszaesne...

Fotó: Greg Rakozy on Unsplash 

GrafO.: Húsvét

Elfogadtam, amit kértél. Nehéz volt, de benned mindenkinél jobban bízhatok. Abban, hogy amit kérsz, a jót szolgálja. Nem biztos, hogy az én javamat, nem biztos, hogy a másnapot. De nem kérsz olyat, ami pusztít, ami rombol, ami bánt. Szeretetet kérsz, még ha fáj is. Törődést az idegenekkel és ellenségeimmel szemben is. Nehéz megnyílni. Berozsdásodtak az önzetlenség ajtói, és láthatatlan akadály fekszik a küszöbön. A megértetés, a viszonzatlanság, a viszonzást nem váró emberi gesztusok hiánya. A némaság béklyói. De te nem védted meg magad, hogy vállald a legnagyobb gonosztettet, ami az ember megtehet. Hogy magadra vállald az ebben sűrűsödő mélységet, és magaddal vidd a magasságba. Szembesíts önmagunkkal, és megválts önmagunktól. Az ember megölte az Istent, mert nem bírta elviselni a vágyat és a szégyent, hogy szeressen és szeressék, de ő mégsem képes szeretni. Nem bírta elviselni a szeretet hatalmát. Az Isteni parancs könnyűségét és nehézségét. Az Isten a legnagyobb adta az embernek Fia halálával. Önmagát mutatta meg. Az örökkévalót. Nem védem meg magam tőled. Az Isteni és az emberi lényegtől, ami akkor is az, ami, ha keresztre feszítjük. Mert nem a láthatóban és a megfoghatóban él, hanem a szeretetben, bármilyen közhelyesen is hangzik ez.

Fotó: Matus Hatala (UnSplash)